A görög öttusáról

 
A sport ma, széles értelemben véve, a legkülönbözőbb egoizmusok gyűjtőhelye. Egészséges vagy kar­csú akar lenni valaki, erős vagy ki­tartó, érmet szeretne magának vagy csapatának... A háttérben nincs más, mint különleges formájú ego-izmus.
Ezt a személyes mozgatórugót kell tekintetbe venni, mert ez van a sportolás alapjá­nál. A sport a modern emberi lét egyik megnyilvánu­lása, és akkor értjük meg lénye szerint, ha ismerjük az erőket, melyek uralják. Kétségtelenül sokan mennek azért a sportpályára, mert az intellektus megbénítja életerejüket, és nem jutnak máshogyan önmaguk át­éléséhez, mint hogy mozognak. Sokak számára ez szükséges a létezéshez, de ezt a létezést a sport nem felemeli, hanem megrövidíti. Kezünkbe vehetünk egy diszkoszt, és antik mintára gyakorolhatjuk a mozdula­tot, ameddig csak akarjuk, ez nem ment meg attól, hogy bizonyos üresség támadjon bennünk.
Ez a veszély nem állt fenn az antik korban. Miért? Mert az ókori atléta bele tudott bújni gyakorlatába. Mi kívül maradunk, a görög „benn" volt, egy volt a mozgással, és engedte, hogy az áthassa őt. Amit ma nagy fáradsággal és belső erőfeszítéssel szerzünk meg, az akkoriban magától ment. Ha a görög kezébe vett egy diszkoszt, nem volt többé az az egyéniség, aki At­hénben vagy Spártában lakott, hanem valami na­gyobbnak az ereje élt benne. Ez a nagyobb Apolló volt, a futás során pedig Merkúr lényéből érezhetett valamit. A mozgásforma által, amelybe a gyakorló em­ber helyezkedett, és amellyel azonosult, maga fölé emelkedett, átfogóbb és nagyobb lett.
Ami a mai embert megakadályozza abban, hogy a görögöket utánozza: erős szubjektivitása. Nem tud kilépni kicsi egójából, nem tudja át­ugrani ezt az árnyékot. A ma embe­rének semmi sem nehezebb, mint átváltozni, azaz eggyé válni a világ egy darabjával, ez túlmutat a pusz­tán személyes szűk keretein. Az Én-szerűnek ezen a formáján nem jut túl. És ameddig ez a helyzet, nem férhet a mozgáshoz. Itt pon­tos különbséget kell tennünk: a mozgás jelensége ugyanaz, de mi nem vagyunk ugyanazok. Az egyik esetben feladjuk korlátolt személyiségünk nézőpont­ját, de kiterjedésben nyerünk valamit, nagyobbak, erősebbek leszünk. A másik esetben éppen azt gyakor­latoztatjuk a mozgás révén, ami lelkileg még inkább egyoldalúvá tesz. Ha nem tudunk kijutni magunkból, akkor a rendszeres gyakorlatozással csak azt erősítjük, amit valójában le kellene győznünk.
Ma az emberi fejlődés olyan pontjára értünk, mikor arról van szó, hogy ne álljunk le önmagunknál, hanem jussunk túl önmagunkon. Természetesen sok nagy­szerű gyakorlat létezik, mely - különösen fiatalok szá­mára - kedvező hatású, és amelyekről egyáltalán nem lehet lemondani a nevelés során.
Hogyan lehet túljutni a szubjektív nézőponton? Ezt a kérdést kell először feltenni, és a válasz így hangzik: a goetheanizmus által. Szükségünk van-e sportra, pontosabban testgyakorlásra? Az nem kérdés, hogy bizonyos impulzusok, melyekre szükségünk van, csak mozgásból születhetnek meg, de különbség van mozgás és mozgás között. Ezt tudták a görögök, és ezért takarékosan bántak a gyakorlatokkal. Nem volt számukra közömbös, mit csinálnak. Érezték még, hogy a puszta fizikai folyamat mellet egy másik is le­játszódik. Goethe ezt érzéki-erkölcsi hatásnak nevez­te, és ha a sok gyakorlatot ebből a szempontból vizsgáljuk, és a búzától elkülönítjük az ocsút, lehetővé vá­lik, hogy a sportot felelősségteljes módon igazi élet­hordozóvá tegyük.
Tudatában kell lennünk annak a ténynek, hogy, tisztán emberi szempontból nézve, még kezdetleges formában sem alakult ki egy valódi mozgáskultúra ké­pe. Ez csak akkor jöhet létre, ha a görögök szellem ál­tal átitatott testiségének mintájára az ember új képes­ségre tesz majd szert. Rudolf Steinertől tudjuk, hogy a görög gimnasztika és az ehhez kapcsolódó művésze­tek csak azért jöhettek létre, mert akkoriban az ember még valós kapcsolatban állt az étertest erőivel. Erezte még, hogy a testet egy erőlény hatja át, mely soha nincs nyugalomban, amelynek lénye a változás - és ami láthatóvá téve a művészetben nyilvánult meg. A görög természeténél fogva művész volt, mert lényé­nek felépítése ezt kívánta. E szerint kellett alakítania környezetét, meghatározott formákban kellett kifej­lesztenie a gimnasztikát és az orkesztikát, mert ezek voltak az eszközök, melyekkel a legjobb értelemben véve serkentőleg lehetett hatni az étertestre.
A mai ember annyira tömör és merev lett fizikumá­ban, hogy nem észleli többé éteri természetét. De er­re szükség is volt, mert csak ezáltal tudott erős szemé­lyiségre szert tenni. Most mégis meg kell történnie a fordulatnak. A személyes nézőponton túl kell jutni, és ehelyett olyasmit találni, ami túlmutat a személyesen. Ez az új, alapjában véve, valami ismert. Amire töre­kedni kell: az új kapcsolat az éterihez. A goetheaniz-mus a modern út, hogy az éteri erőket újból aktívvá tegyük, a lelki folyamatok objektívvá tétele által. Ez a sport esetében azt jelenti, hogy a mozgás által nem csak a személyiségünket éljük ki, hanem érzékennyé válunk az egyes mozgások minőségére. A lelki a belső tapintás érzékszervévé válik. Amilyen mértékben sike­rül ez valakinek, abban a mértékben kezdődik el vala­mi más, méghozzá egy benső mozgás, amely az éter­test saját mozgásának, dinamikájának tudatossá válá­sára vezethető vissza.
Ha a lelkit ezen a módon magasabb észlelőszervvé tesszük, akkor egyidejűleg elérkezünk ahhoz a pont­hoz, ahol elkezdhetjük vizsgálni, milyen hatása van ennek vagy annak a gyakorlatnak, és milyen hatással vannak az ember magasabb lénytagjaira. Ebben a te­kintetben az, ami a sporttal és a neveléssel összefügg, még szinte tabula rasa. Könnyű belátni, hogy ezen a területen még a materialista látásmód az uralkodó, ha olykor idealista köntösben is.
Az, hogy a görögök mennyire másként jártak el, vi­lágossá válhat, ha azt tekintjük, ami koncepcióként a gyakorlatok alapján áll, amelyek a nagy játékokon, mindenekelőtt Olympiában kerültek bemutatásra. A veszély, amely a jelenlegi embert fenyegeti, éppen ab­ban áll, hogy a test a maga kívánságaival magához ra­gadja az akaratot, és felkelti az alacsonyabb ösztönö­ket. Akkoriban a testek mások, szellemmel jobban át­hatottak voltak, és ami szellemként áthatotta őket, azt kívánták a görögök láthatóvá tenni. Monumentális, nagyszerű alakokban vált az akkori idők embere szá­mára láthatóvá az, ami erőt hordozó princípiumként az egyedi lénytagokban megnyilvánult. A pentatlonban, az öttusában történt ez a legtisztább módon. Az akkori embernek nem mondták azt, hogy: a valódi ember öt tagból áll, fizikai test, étertest, asztráltest, érzőiélek, értelmi lélek, hanem így szóltak: fussatok, ugorjatok, birkózzatok, vessetek diszkoszt, lándzsát. Ebben az öt gyakorlatban kifejeződik valami, ami fél­reérthetetlenül az ember ötös tagozódására utal.
A fizikai test dinamikája legteljesebben a futás során mutatkozik meg. A testünket felépítő erők morális természetűek. Végtagjaink felépítését a legmagasabb értelemben morális gesztusként érzékelhetjük. Ez a morál jelentkezik, amikor a kisgyerek megpróbál fel­állni, még erősebben jelentkezik a járás során, legjob­ban a futás során tapasztalható. Tiszta jelenségként szemlélve a futás tartalmaz egy darabot a világ morál­jából. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a gye­rek az első hét év során, tehát egy olyan időszakban, amikor még egészen szorosan kapcsolódik a morális princípiumhoz, semmit sem tesz szívesebben a futko-sásnál. Ezt az életszakaszt az jellemzi, hogy itt áll a legszorosabb kapcsolatban a testiséggel a gyermek. Az, ami szellemiségként a háttérben működik, még egészen a testre irányul. Itt, akárcsak a görögöknél, szellemivel egészen áthatott testről van szó. És ha a gyermeket vizsgáljuk, különösen, ha az életszakasz közepén, csak csodálkozhatunk rajta, milyen gyakran és milyen sokat fut. Életének egyeden másik korszaká­ban sem fut az ember annyit, mint ekkor. Ha meg­gondoljuk, hogy az akaratot még egy személyfeletti erő tartja meg és hordozza, amelyet legtisztább for­májában csakis moralitásként jellemezhetünk, akkor elképzelhetjük, micsoda rejtett erőkkel van dolgunk a futás során.
Másként áll a helyzet a következő életszakaszban, hét és tizennégy év között. Itt nem a futás, hanem az ugrás az, ami különösen fontos a gyerek számára. Ha­sonlóan, mint a futásnál, itt is mondhatjuk azt, hogy semelyik korszakban sem ugrál annyit a gyerek, mint ilyenkor. Az ebben a korban lévő gyerekek egyszerűen ugrálni akarnak, és ehhez minden adódó lehetőséget kihasználnak. Általában nem nagyon figyelünk az ilyen dolgokra, de ha egyszer tudatosan megfigyeljük, meglepődünk, mennyire igaz ez az állítás.
Miért támad ekkora kedve a gyereknek a második korszakban az ugráláshoz? Mert ez által fejezi ki éter­testének természetét. Az étertest dinamikájának ter­mészete ugyanis az összehúzódásban és a kiterje­désben áll. Ez az elem, amit mindenhol felfedezhe­tünk a növényvilágban, az embernél az ugrásban nyil­vánul meg. Ez nem más, mint egy spontán összehú­zódás, amit azonnal kiterjedés követ. Az ugrás során az ember átéli az éteri erőlény dinamikus oldalát. így ugrás az is, ha a csíra áttöri a mag falát, és ugyanekkor felfelé „lendül". Goethe metamorfózis-tanában meg­mutatta, hogy ez a princípium a növényvilágban egé­szen a virágport tartó tokig megfigyelhető. Az ugrás dinamikus princípiumként a növekedési folyamatok­hoz tartozik, és nem csoda, hogy egy olyan életkor­ban, mint a hetedik életév, ahol a növekedés különö­sen fontos szerepet játszik, az ugrás olyan közel áll a gyerekhez. Azt is meg kell gondolnunk, hogy ebben az időben a gyerek rendelkezésére állnak a fogváltás­kor felszabadult éteri erők. Lelke még együtt tud len­dülni az éteri folyamatokkal. A gyereknek az egész ál­talános iskolai időszak alatt szüksége van olyan ösz­tönzésekre, amelyek az étertestre hatnak, és azt erőssé teszik. Ha környezetében sok ilyen ösztönzőt talál, akkor szívesen és gyakran szökdécsel, ugrál, ha nem ez a helyzet, ha le kell mondania ezekről az ösztönzé­sekről, akkor kedvetlen lesz, lusta és kényelmes. Az ember étertestének erőtermészete folytán ugrik, és minél többször teszi ezt, annál jobban áthatja a testet éteriséggel.
A fizikai test dinamikáját legteljesebb emberi megje­lenésében futás közben élhetjük át, az étertestét az ug­rás során, az asználtestét a birkózásnál. Ez is megfelel egy életszakasznak, a pubertás utáninak. A harmadik korszakban olyan nagy a gyerek kedve a verekedéshez, birkózáshoz, mint addig soha. Erre van most szüksé­ge, és meg lehet figyelni, hogy a fiatalok mindig, ami­kor csak lehetséges, vagy amikor nem is lehetséges, szeretnék magukat ilyen módon kitombolni.
Ami ebben megnyilvánul, az jogos követelés. Az ér­zelmi élet erői szabaddá váltak. Érzésviharok rohanják meg, ostromolják a fiatalt, méghozzá úgy, hogy ket­téosztott lénynek éli meg magát. A testből vágyak, in­dulatok törnek föl, és le akarják őt gyűrni. Emellett egészséges erő-érzést lehet tapasztalni, amely eleinte a testiben jelenik meg, erős akar lenni az ember, nem hagyja, hogy legyőzzék. Később ez az erő átalakul, és a gondolkodás terén jelenik meg, hogy a gondolato­kat eszmékké tegye. A lélek érzi saját dualitását. Erők érkeznek fentről, erők érkeznek lentről. Állandó harc folyik az emberben. Folyton harcolnia kell embersé­géért, személyiségéért, mert ami alulról jön, annak
A görög öttusában a fizikai testtől az értelmi lélekig mindenhez tartozik gyakorlat. Nem egyszerűen csak mozgatták végtagjaikat, hanem ezt úgy tették, hogy a megfelelő mozgás során a lénytagok lelki-szellemi erői is mozgásba lendülhettek. A mozgáson keresztül az ember a szellemért is tett valamit. Minél jobban el­sajátította egy görög ezeket a gyakorlatokat, annál in­kább érzékelte az ember képét ötszörös felosztásában.
Akkoriban nem állt fenn a veszély, hogy a mozgás elválik a művészitől, mert amit csak csinált az ember, azt titkos mérték szerint tette, ami mára elveszett, és abban a formában nem lehet újra létrehozni. Az olim­piai játékok mesterséges életre keltése tehát eleve bu­kásra volt ítélve. Ha valaki olyasmit keres, ami az ak­koriban gyakoroltakhoz hasonlítható, akkor nem a fi­zikai területen, hanem a lelki-szellemiben kell keres­nie. Egy szellemi mozgáskultúra alapján az emberi gondolati élet kivirágozhatott, és kifejlődhettek a gon­dolkodás törvényei.
A mai gyakorlatozásnak oda kell vezetnie, hogy a benső fáradozások, erőfeszítés eredményeként az jön létre, amit magasabb embernek nevezhetünk. Ezt re­ális erőlényként lehet majd tapasztalni a bensőben. Valójában ebből a - testiséget mind jobban átható -lényből származik a megújulás impulzusa, amit a sportban öntudatlanul keres az ember. Csak ezen az úton találhatjuk meg az élet egészére kedvező módon ható mozgásformákat.
Barta Tamás fordításának felhasználásával
Rudolf Kischnick cikkét (in: Erziehungskunst, Stutt­gart, Bund der Freien Waldorfschulen, 1962. okt.) rövidített, átszerkesztett formában adtuk közre. Rudolf Steiner ún. mellékgyakorlatai - melyek mind­három írás szellemi hátterét alkotják - megtalálhatók az alábbi munkákban:
Rudolf Steiner: Anweisungen für eine esoterische Schulung, R S. Verlag, Dornach, 1987, p. 15-21. Rudolf Steiner - Marie Steiner von Sivers: Sprach­gestaltung und Dramatische Kunst, R S. Verlag, Dornach, 1981.
Massimo Scaligero: A meditáció gyakorlati kézi­könyve, Biczó Iván kiadása, 1991, p. 132. Georg Kühlewind: Normálistól az egészségesig, Török Sándor Waldorf-pedagógiai Alapítvány, Budapest, 1991, p. 176.
Florin Lowndres: A szívcsakra felélesztése, Scherák Mari fordítása, kézirat, beszerezhető az Antropozófi-ai Társaságnál.